Húsvét hajnalán egy tanítvány nézett be Jézus sírjába, s ahogy benézett, látott. Vajon mit látott? Egyfelől azt látta, hogy nincs ott az, akinek az élet törvényei szerint ott kellene lennie. A halált kellett volna látnia, de nem azt látta. Azt látta, amit Isten hírnökei így mondtak az asszonyoknak: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. De nem csak ezt látta. Nem ez volt a megdöbbentő. Tanítvány volt, látnia kellett, ha mást nem, Lázárt is, amint kijött a sírból. Már látott ilyet. De ahogy betekintett Jézus sírjába, sokkal többet látott. Látta önmagát. Mint ahogy mi magunk is rálátunk saját magunkra minden halálnál. Mert az ember Dasein, itt-lét, jelenvalólét. Saját maga tapasztalja meg önmagát a világban. És ettől szorong. Van egy veleszületett ősszorongása az elmúlás, a végesség miatt. Ez a tanítvány benéz ebbe a sírba, és a külső sötétséget kellene látnia, sírást és fogcsikorgatást, de nem azt látja. A nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad. Látott. Ahogy Jézus mondta, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Hogy ne csak a világ tapasztalatait lássa meg az ember, hanem a világ, a létezés lényegét is, ami túlmutat a tapasztalaton! Milyen szépen jelzi ezt a különbséget a magyar nyelvünk: nézni vagy látni. A látás megértést is jelent. És látott és hitt. Mert nincs velünk született hit, a hit ott születik meg. Csak Krisztus kegyelme van. Benézett és rálátott a lényegre, a dolog valódi jelentésére, valódi tartalmára. Rálátott az örökkévalóban-való-létre, az Új Létre. És látott és hitt. És a húsvétban ez az egyedülálló!
Sajtos Szilárd alezredes, kiemelt református tábori lelkész, Honvédelmi Minisztérium Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat
Fotó: pexels.com