Dignus operarius sua mercede


(Méltó a munkás az ő jutalmára)

 

Évekkel ez előtt a Reformátusok Lapjában ezzel a lózunggal már írtam cikket. Manapság egyre inkább azért jut eszembe újra ez a régi latin mondás, melynek analógja persze a Bibliánkban is előfordul, mert a világ lakosságának jövedelemszintje között akkora ellentétek feszülnek, melyek már az elhordozhatatlanság tényét is felvetik. S mindez nem totális államok diktatórikus védelme alatt, hanem a diadalmas demokrácia legjelesebb vívmányainak (szabad munkaerő- és tőkemozgás, áru és szolgáltatás-áramlás; az állam szerepének minimalizálása; liberalizáció, privatizáció és dereguláció). Konkrét hivatkozás nélkül csak utalok azokra az elemzésekre, melyek szerint az emberiség 0,14 %-a kezében 4-szer nagyobb magánvagyon van mint amennyi a maradék 99,86 %-é.

De van-e 3000-szeres különbség (hányados?) a földi anyától született emberek fizikai és szellemi teljesítményei között? Fizikai téren nyilván nincs! Ez jól mérhető. Meggyőződésem, hogy szellemi téren is – veleszületett készségek terén – legfeljebb néhányszor tízszeres eltérés mutatható ki a normális emberpéldányok között. Akkor pedig mi végre az az óriási dotációs különbség? Az Interneten ismételten előforduló közzétett elemzések szerint hazánk államadósságának két és félszerese van offshore pénzintézetekben. Mivel a rendszerváltozás előtt nagy vagyonok aligha voltak polgáraink kezében, ezeket a pénzvagyonokat, ingatlanokat, mobil vagyontárgyakat azóta kellett birtokosaiknak összegyűjteniük. Kitől? Természetesen értéktermelő, alkotó polgártársaiktól, pl tőlünk. Gazdasági-pénzügyi áttételi mechanizmusokon át, melyek nyomai gyakran elmosódottak, hiányosak, követhetetlenek. Leginkább az offshore pénzintézetekben, ahol teljes anonimitást kapnak az oda somfordáltak. Mialatt az itthon élő értékteremtők az európai átlagkereset töredékén élnek, némelyek pedig szélsőséges adósságterhek alatt nyögnek vagy éppen utcára is kerülnek. Ezek között – nem kizárhatóan – olyanok is, akik a mások kezében felhalmozódott vagyonok létrehozásában az átlagot sokszorosan meghaladó hatásfokkal személyesen is részt vettek.

            Ha a mindennapi életben fellelhető kereseteket összehasonlítjuk, egyáltalában nem biztos, hogy a kiszámítható értékképzésben legelöl járók keresnek legjobban. Vagy a legjobban keresők produkálnak legtöbbet. Ezt manapság ugyanis tárgyilagosan nem mérik. Pedig a számítástechnika jelenlegi szintjén ki lehetne dolgozni olyan szabadon hozzáférhető kalkulátorokat, melyekkel megbecsülhető, hogy bárki többet termel-e, mint amennyit fogyaszt vagy fordítva. Sőt, egy előírt kötelező nyilvánosság esetén másokét is meg lehetne becsülni. Valószínűleg nagyon furcsa dolgokra jutnánk. Pl. eredményül kaphatnánk, hogy azok, akik semmi érték-alkotó tevékenységet sem folytatnak, csupán mások pénzét teszik-veszik, tologatják, feltűnően sok hazavihető hasznot vágnak zsebre. Vagy azok, akik – akár igazolt felsőfokú végzettség, idegen  nyelvtudás nélkül – csupán spekulálnak, olyan körülmények között élnek, melyek előállításához az átlagember jövedelmének sok százszorosára van szükségük. De vajon méltók-e mindezek mind erre?-- Nézzünk körül létezésünk tájain, s rájövünk, hogy tipikusan nem a végzett munkák tényleges értéke szerint dotálják azokat. Melyből akár levezethetők korunk megoldhatatlan visszásságai is.

 

Dr. Nagy Sándor