Nem csak szépre nevel, aki művészetet oktat: elmélyíti a gyerekek érzékenységét, perspektívát szélesít és értékeket mutat meg; biztos kapaszkodót és a közösséghez tartozás lehetőségét adja a számukra – értett egyet a beszélgetés három résztvevője.
„Mindenkinek szüksége van a szépségre, ami leginkább az elmélyülést jelenti. Ennek megtapasztalására egyre kevesebb idő és lehetőség jut ma, pedig igény van rá. Teljes értékű ember abból a fiatalból válhat, aki minél több helyről kap széleskörű kulturális impulzusokat, és így színesedik a gondolkodása, tágul a látóköre” – fogalmazott Brassói-Jőrös Andrea. A beszélgetés során többször is elhangzott, hogy a digitalizáció és a gyerekek versenyeztetése óriási terhet ró a tanulókra, ezért nem csoda, ha figyelmük akadozó és a hagyományos módszerekkel nehezen motiválhatók.
„Másik vonaton utazunk.” Bakó Levente szerint nem érdemes hajtogatni, hogy „bezzeg annak idején fegyelmezettebbek, okosabbak, jól neveltek voltak a gyerekek. Ez értelmetlen. Ahogyan az oktatás is túl lomhán reagál – ha egyáltalán reagál – a megváltozott világra. Rendre és fegyelemre szükség van, de a szerepek mára sokkal kiegyenlítettebbek, partneriek. „A gyerekek nem szeretik a műanyag beszédet. Ha egy tanár nem hiteles, nem adnak a szavára, csak azért, mert a katedráról beszél.” Ugyanakkor személyesen tapasztalja, hogy rengeteg plusz erőforrást igényel, hogy a délutáni próbára elfáradt, túlterhelt fiatalok figyelmét egyáltalán fel lehessen kelteni. Ehhez pedig a pedagógus magával ragadó személyiségére mindennél jobban szükség van. Felidézte Kodály Zoltán híres mondását is: „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, minthogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik. (Néha még a jó is.) De a rossz tanár 30 éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét.”
„Az ősélmény mindig a család” – mondta Tóth Károly, amikor a személyes megtapasztalás, a művészethez közel húzó élmény erejéről kérdezték. „Ezért is van szükség erős és összetartó családokra, akik a művészetet és kultúrát teljes mélységében és széles spektrumban megmutatják: a gasztrokultúrától kezdve a zenén át a sportkultúráig. Ha ez mégsem sikerül, ott az intézményrendszer. A hazai intézményeket sokszor lebecsüljük, pedig sokrétű, kiterjedt, és magas szakmai minőségű intézményeink, művészeti képzéseink, kutatóintézeteink vannak, melyek óriási erővel bírnak az értékátadásban.”
Ezt Brassói-Jőrös Andrea személyes élménnyel támasztotta alá. Első élményei között szerepel, ahogy a család idős nőtagjai tercelve éneklik otthon a zsoltárok, népi énekeket, de később a nyári zenei és kézműves táborok, majd a zeneiskola is teljesen elvarázsolta, közösséghez kötötte. Bakó Levente a templomba járás gyermekkori élményét hozta fel. Az orgona hangja, később pedig a gyerekként saját maga által választott hangszer, a trombita templomban megszólaltatása mindig nagy hatással volt rá.
A beszélgetésben felmerült, hogy kellenek azok a szabadidős formában is elérhető közösségek, melyek értéket adnak át. Ilyen lehet egy-egy gyülekezet is: hiszen nem csak formális módon, hanem a hiten túl is értékekkel, kultúrával találkozik, aki egy ilyen közösség tagja.