Az időzített bomba

Mi ment végbe önben, amikor az orvosok közölték, hogy bármelyik pillanatban véget érhet az élete a szívbetegsége miatt?

Váratlanul ért a helyzet, mert semmilyen tünetem nem volt, egy rutinvizsgálat derített fényt a problémára. Addig a pillanatig fogalmam sem volt arról, hogy súlyos állapotban vagyok. Megdöbbentett, hogy három orvos egybehangzóan állította: csoda, hogy egyáltalán élek, és nincs sok vesztegetni való idő, el kell végezni rajtam egy komoly műtétet. Lelkipásztorként pontosan tudom, és hirdetem is, hogy Isten kezében van mindannyiunk élete, de mindaddig, amíg egészen személyessé nem válik a létezés kérdése, sokszor mindez a megfoghatatlan kategóriába tartozik.

Talán mindannyian úgy gondolunk erre, hogy meghalhatunk majd egyszer. De önnek ott, a kórházban az orvosok szakvéleménye egészen közel hozhatta ezt a távolság homályába vesző jövőt.

Pontosan így van, és a rossz hír fájdalmasan érintett. Az orvosi diagnózissal egy pillanat alatt átértékelődött számos dolog az életemben. Például az, hogy mit jelent az idő. Mit jelentenek a mögöttem lévő napok? Vajon megkapom-e Istentől a holnapot? Igaz lesz-e, amit a doktor úr mondott, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok? Mennyi időt ad még az Isten? Mi addig a feladatom? Mi az, amit elmulasztottam, és mit tettem meg, amit nem kellett volna? Van-e rendezetlen dolgom, amit ma kell helyretenni, mert nem biztos, hogy lesz holnap? Hirtelen minden sürgetővé vált.

Mit tett ezután?

A katéteres szívvizsgálat mutatta meg, hogy igazán nagy a baj, és még akkor, a kórházi ágyon csendességet tartottam. Egyedül voltam a szobában. Csend volt, én pedig párbeszédbe kezdtem az Istennel. Azt kérdeztem tőle: „Uram, te beállítottál engem a püspöki szolgálatba, most mégis lehetséges, hogy elveszed az életemet, és nincs tovább?”

Kapott feleletet a kérdéseire?

Isten megvilágosított, hogy nem az alkalmasokat hívja el a szolgálatra, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá arra. A kettő között nagy a különbség. Eszembe jutottak a bibliai példák, például Mózes, aki aligha volt alkalmas rá, hogy kivezesse népét az egyiptomi rabszolgaságból, de Isten kiválasztotta őt.

Ezt értem, püspök úr, csak próbálom elképzelni, ahogy ott ül a kórházi ágyon, és felteszi a kérdést Istennek: lehet, hogy mégis elveszed az életemet? A legtöbb ember bizonyára megkérdezné, hogy miért.

Azon a délutánon, ott, a kórházi ágyon természetesen nem volt mindez ennyire letisztult, mint most. Ábrahám és Izsák története motoszkált bennem, amikor Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel az egyetlen fiát. Ábrahám erre azt felelte: a dolgok menete a te kezedben van, Uram, megteszek mindent, amit kérsz. Korán reggel felkelt, maga mellé vette a fiát, a kést, a tüzet és elindultak. Bennem is csak ez volt: Uram, lehet, hogy elveszed az életemet, de egyet tudok, hogy te állítottál be a szolgálatba.

Jól értem? Kapaszkodót jelentett önnek a tudat, hogy Isten bizonyára nem ok nélkül állította a püspöki szolgálatba?

Ez nagyon lényeges dolog, és valóban fontos kapaszkodóm volt, ami nélkül nehezebben vészeltem volna át a várakozás napjait. Végül hónapok teltek el, mire megoperáltak.

Hogy telt az idő ebben a megterhelő lelkiállapotban?

Emlékszem, amikor egy idős kardiológus főorvos megnézte a leleteimet, és láttam a szomorú arcán, hogy nem tudta magában hová tenni a sorsomat. Nem volt könnyű látnom sorozatban az orvosok riadt és sajnálkozó tekintetét. Azért féltek, mert tudták, hogy időzített bomba ketyeg bennem.

Vagyis orvosilag nem adtak volna egy fabatkát sem az életéért?

Így volt, már ott tartottunk, hogy én vigasztaltam és bátorítottam őket, hogy nekem van kapaszkodóm, van ígéretem, amelyben komolyan hiszek, és ezt a hitet nem engedem el. Azt vallom most is, hogy Isten fontos küldetéssel bízott meg. Hogy miként válik realitássá, azt letettem az Úr kezébe.

Gondolt a halálra?

Igen, gondoltam rá. Voltak már pillanatok az életemben, amikor találkoztam és szembenéztem a halállal. Évekkel ezelőtt elvesztettem az első feleségem, és egyedül maradtam a három gyermekünkkel. Vannak pillanatok, amikor az ember nem tud mit szólni, meg kell hajolni az Isten döntése előtt.

Volt önben lázadás, hogy miért kap ennyire nehéz súlyokat? Sorolta a csapásokat, amiken csak nehezen tudott túljutni?

Álságos lenne azt mondani, hogy nem! Akkor is föltettem a kérdéseimet Istennek, amikor a feleségemet elvesztettem, bár sokan figyelmeztettek, hogy hívő emberként nem szabad lázadni Isten döntései ellen, hanem egyszerűen csak tudomásul kell venni, ami történt. Én azonban kérdeztem a feleségem halálakor és a saját betegségem alatt is, ahogy a zsoltáríró, Dávid is megkérdezte: Istenem, miért? Hiszen próbálok a te utadon járni és neked engedelmeskedni.

Hogyan érkezik a válasz, és honnan tudja, hogy az éppen Isten válasza?

Az igeolvasás mindig egyfajta válaszlehetőség. A betegségemet végigkísérte egy bibliai ige, amit képeken, kártyákon számos alkalommal váratlanul megkaptam: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Isten akár egy prédikáción keresztül, vagy egy beszélgetésben is szól hozzánk, amikor bizonyossággal tudjuk: „Uram, amit most gondolok és érzek, azt most te adtad.”

És milyen választ adott?

Az egyik munkatársam a püspöki hivatalban azt mondta, hogy az elmúlt időben Isten lelkileg készített fel engem a szolgálatra, ezúttal pedig fizikailag és testileg teszi ezt. Először azt gondoltam, hogy talán viccel velem, de aztán otthon komolyabban végiggondoltam, amit mondott, és arra jutottam, hogy igaza lehet. Volt ugyanis egy rejtett betegségem, ami a tudtomon kívül gátolta a szolgálatomat. Isten pedig azt mondta: ezt az akadályt elveszem előled úgy, hogy adok orvosokat, akik meggyógyítanak és rendbe tesznek.

Melyek voltak azok a dolgok, amelyekről úgy érezte, hogy a műtétig sürgősen meg kell tennie?

Az első gondolatom a családom volt, még szorosabbá akartam fűzni a velük való kapcsolatomat. Azt éreztem, kevesebb időm van arra, hogy nagyon-nagyon szeressem őket, és most kell megmutatnom, hogy mennyire fontosak nekem. Hasonlóan éreztem a munkatársaimmal kapcsolatban is, hiszen nem tudtam, meddig lehetek még közöttük. Talán nem is értették, hogy mi a helyzet, hiszen velük gyakorlatilag nem történt semmi, de velem igen! Nekem tényleg sürgető volt, hogy kimutassam a szeretetem.

Hogyan fejezte ki a szeretetét?

Ahogy csak tudtam: szavakban, gesztusokban; sokszor megöleltem, megsimogattam őket, mert éreztem, hogy ez így van rendjén.

Egy ilyen diagnózis után sokan valószínűleg nem tudnának koncentrálni a munkájukra, de úgy tudom, ön bejárt a püspöki hivatalba, és végezte a szolgálatából adódó feladatokat.

Egy idő után békességem volt ezzel a helyzettel, Isten elvette a félelmemet, inkább az volt a nehéz, amikor kiírták a műtét időpontját, de el kellett halasztani egy hónappal későbbre. Ez lelkileg megviselt, bár a többiek azt mondták, hogy nem látnak rajtam idegességet, feszültséget, ugyanúgy dolgoztam a hivatalban, vasárnaponként pedig felmentem a szószékre, mint annak előtte.

Másként szólt az ige a szószékről vasárnaponként abban a kis sajóvelezdi templomban?

Úgy hiszem, hogy másként, mert voltak dolgok, amelyek végérvényesen elvesztették az értéküket, míg mások felértékelődtek. Amikor beteg az ember, nem számít többé, hogy milyen autója van, milyen ruhában jár, és mennyi a fizetése. Amiről egészségesen azt gondoljuk, hogy az életünk fontos részei, azok a betegségben hátrasorolódnak. Előkerülnek a lelki értékek: a szeretet, a megbocsátás, a türelem. Az a kérdés feszeget, hogy mit adhatok még az embereknek. Biztos vagyok benne, hogy ez a hangsúlyeltolódás megjelent a prédikációimban is.

Szeptember közepén pedig eljött a műtét ideje.

Előző nap Budapesten aludtunk a feleségemmel, de a kórházba már csak egyedül mehettem. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor beszálltam a taxiba ezzel a teherrel a lelkemben: lehet, hogy nem látom soha többé.

Megrendítő pillanat.

Valóban szívbemarkoló volt. A kórházban a szívsebész professzor részletesen elmagyarázta a műtét menetét, és nem hallgatta el a kockázatokat sem. Azt is elmondta, lehet, hogy most beszélgetünk utoljára, de hozzátette, hogy ezt most hagyjuk, ne foglalkozzunk vele! Viszont én azt kértem, hogy erről igenis, beszéljünk! Megköszöntem neki, hogy elvégzi rajtam másnap a bonyolult műtétet, és elmondtam azt is: legyen biztos abban, hogy semmi olyan nem történik a műtét során, amiről Isten ne tudna, és ne adná hozzá a jóváhagyását. Sosem felejtem el, ahogyan kikerekedett szemekkel rám nézett, és azt felelte: akkor ezt a mondatot majd ismételjük el a műtét után is. Hála Istennek ez a pillanat is eljöhetett, mert sikerült a műtét. Amikor már felkelhettem, bementem újra a professzor úr szobájába, és mondtam, hogy ne felejtsük el azt, amit ígértünk az operáció előtt. Felemelő pillanat volt, ahogy együtt, bizonyságtételként, imádságként elmondtuk, hogy semmi nem történhet az Isten akaratán kívül. Egy öleléssel búcsúztunk el egymástól, és láttam, hogy mindez szokatlan számára orvosként, viszont éreztem, hogy neki is jólesett, ami történt. Pedig lehetne azt mondani, hogy csak egy beteg voltam az ezerből, vagy hogy számára ez csak rutinműtét volt.

Bár nem vagyok orvos, de úgy gondolom, hogy egy komoly szívműtét sosem lehet rutin.

A professzor úr úgy cserélte ki a szívkoszorúereimet, hogy nem állította le a szívem, hanem a dobogó szíven hajtotta végre a műtétet. Ez már önmagában is csoda, nem sokan tudnak ilyen nehéz beavatkozásokat elvégezni. Köszönöm Istennek azt a tudást, amit neki adott, hiszen ezáltal számos életet tud megmenteni. A rutinműtétekről szólva pedig az jut az eszembe, hogy a betegnek a legapróbb műtét sem rutin. Rengeteg tanulsággal, kiszolgáltatottsággal, megtapasztalással jár.

Eljutottak-e püspök úrhoz azok a hírek, amikor például a nagyváradi református egységnapon az ünneplők együtt imádkoztak a gyógyulásáért? Úgy tudom, hogy sok közösség hordozta az imáiban.

Most is libabőrös leszek tőle, ahogy erről beszél, igazán megható. Balog Zoltán püspök úr hívott a nagyváradi ünnep után, és beszámolt róla, hogy mi történt. Sok erőt adott, hogy ennyien gondolnak rám testvérként. Szeretném, ha bekerülhetne az interjúba, hogy köszönöm a gyülekezetemnek és a munkatársaimnak az imádságos hátteret, amellyel a legnehezebb napokban is mögöttem álltak. Hálás vagyok az egész családomnak, és külön köszönöm a feleségem szeretetét, akivel együtt sírhattunk, akivel megoszthattam a félelmeimet, és aki körülölelt a gyógyító szeretetével. A saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy gyógyító ereje van a szeretetnek.

Milyen az élet a megújult szívvel?

Amikor a lábadozás után visszatértem a püspöki hivatalba, az új református énekeskönyv egyik énekével fogadtak a munkatársaim: „Új szívet adj, Uram, énnekem, új szívet adj, én Istenem, amely csupán csak teérted ég, véled jár szüntelen.” Valóban megújított szívet kaptam, amely ténylegesen másként dobog: kissé lassabban, hiszen az orvosok szerint így majd tovább tart. A lényeg azonban az, hogy lelkileg is minden más lett: Isten megőrzött, megerősített, és ezzel az ajándékával állított újra szolgálatba, hogy menjek, hirdessem és adjam tovább minél több embernek az ő végtelen szeretetét.

Fekete Zsuzsa, Reformátusok Lapja